„Nálunk nincs zöldséges, ahol vehetek egy kiló krumplit, ha kell. Ha nem rakom a földbe tavasszal, akkor nem eszem pityóka tokánt télen” – a megállapítás Erdélyben számtalan faluban elhangozhat, hiszen errefelé még bevett életforma az önfenntartó gazdálkodás.
Bár még a vetés ideje nem mindenütt jött el, a Hit Gyülekezete Szeretetszolgálata (HISZ), illetve azok az önkéntes adakozók, akik már hosszú évek óta fontosnak tartják a vetőmagosztásokat, idén már kora tavasszal útra keltek, és velük mi is. Kora tavasz van a sík vidéken, de a Székelyföldön nincs vége még a télnek, bár a meleg miatt olvad a hó, azonban az utánpótlás még érkezik majd’ minden este. Ahogy haladunk feljebb, a veteményezés optimális időpontja úgy tolódik ki, így egyre inkább rövidebb idő alatt és hidegebb éghajlaton is megtermő növényeket kell vetni. Felkészültségben azonban nincs hiány, az erdélyi vetőmagosztásokat évek óta segítő és szervező Nemes Ákos naprakész a témában, és a vetőmagcsomagokba a hegyekben is megtermő növények kerültek. A HISZ vezetője, Kovács Sándor Marosvásárhelyen vár bennünket, ők több városba is mennek a rövid akció során, Gyergyószentmiklós, majd a Székelykeresztúr melletti Gagy községbe. Gyergyóba egy rokkantkocsit visznek, míg a kis székely településre vetőmagot és vetőkrumplit, mert az minden tavasszal nagy érték. Miközben a vetőmagot szortírozzuk, arról beszélgetünk a helybéli aktivistákkal, hogy régen falun évtizedekig vetették ugyanazt a magot, amiről tudták, hogy jól terem. Megvették, majd tovább termelték a magot, ami ma már lehetetlen, mert a termésnövelés szempontjai és a kőkemény piaci szabályozók miatt egy-két év alatt a magok termőereje elsikkad. Az úti célok egy nap alatt nem teljesíthetők, mert Erdélyben nagyok a távolságok, és mindenütt illik egy kis beszélgetésre, kávézásra maradni, mert itt még dívik a vendég tisztelete. Kétfelé osztjuk a társaságot, fele hajnalban indul Gyergyóba a vetőburgonyáért és a rokkantkocsi ügyében, majd Gagyon keresztül vissza Vásárhelyre, míg a másik csapat Kóstelekre, vagyis Moldvába viszi a magot és a burgonyát. 
A hosszú utazás után nem akaródzik korán kelni, de a helybéli aktivisták egyike, Molnár Ferkó megment bennünket, korán elindul Gyergyóba a vetőburgonyáért, majd eldöcög az ezeréves határhoz, ahol vár bennünket, hogy együtt másszunk fel Kóstelekre, ami télen nem egyszerű, mivel csak földúton lehet feljutni. Aztán bebizonyosodik, hogy nem mindegyiken, de erről majd később. Kóstelek közel kilencszáz méteren fekvő gyimesi szórvány – így mondják errefelé. Annak idején a gyimesi emberek nyári szállása volt, majd kicsi tanyavilág lett, és később falucska, amely a csángók egyik moldvai települése lett mára. Négyszázan lakják, és szinte hagyományos életvitelt folytat mindenki, azaz önellátó: ami megterem, és amit megtartanak, azt eszik egész évben az itt élők. Kaszálni, kapálni tud mindenki, de a kultúrát is átörökítik, amire a legjobb példával Vaszi Levente szolgál. A tanár úr a magyarországi tehetségkutatók egyikén tűnt ki tánc- és énektudásával, a csángó kultúra egyik követévé lépve elő. Levente nemcsak őrzi, hanem éli is a hagyományokat, neki nem szereplés, amikor csángó énekeket vagy táncokat mutat be, hanem ez az élete. 
A Gyimes-völgy mindig elkápráztat, hol a tavaszi friss kaszálók képével, hol a hófedte táj vakító fehérségével, most pedig azzal, hogy a déli oldalon tavasz van, míg vele szemben, az árnyékban tél. A völgy folyója, a Tatros szelíden csordogál – pedig láttuk már őrjöngve zúzni, szaggatni, hidakat-házakat elsodorni, nem is egyszer a közelmúltban.
Az ezeréves határon nagy tömeg vár bennünket, amin nem lepődünk meg, mert Vaszi Levente jelzi, hogy a határon épült Kontumáci kápolna mellett a Gyimesvölgyiek a márciusi forradalomra emlékeznek. A tömeg szélén ott a vásárhelyi fehér kisteherautó, a „duba”, ahogy helyben mondják, benne a krumpli és a vetőmag, és kissé elpilledve Ferkó is. Hamar leosztjuk a feladatokat, én maradok az ünnepségen, a többiekre még vár egy kis autózás, amelyről később derül ki, hogy sokkal inkább off-road túrává durvul. A GPS szerint harmincegynéhány kilométer a táv, így joggal gondolhattuk úgy, hogy amíg az ünnepség tart, a szállítmánnyal bőven megjárják Kósteleket.
Indulunk, én a kápolnához, a kocsi Kóstelekre, lassan, mert rendőrből és zsandárból komoly készültség van felvonulva az úton és mellette. A kápolnához mászok fel lassan, közben eszembe jutnak Deáky András nyugdíjas csángó iskolaigazgató szavai, hogy mit is jelent ez a furcsa kifejezés: Kontumác. A Révai nagylexikon 
a szót vesztegzárként emlegeti: a kápolna azon szerzetesek temploma volt, akik a vesztegzár alatt lévőket gondozták, ápolták. A parkolóra visszatekintve, érteni vélem a hely üzenetét: félszáz rendőr vigyázza a magyar ünnepet, mert mégiscsak egy forradalomról emlékeznek az idejöttek. Az ünnep itt nem sablonos, nincsenek profi előadók, nincs érthetetlen párhuzam a múlt és a jelen között, nincs felesleges melldöngetés, ünnep van, márciusi csípős széllel, felhőkkel és napfénnyel. A férfikórus a Himnusz és a Székely himnusz soraival és bús, de mégis édes dallamával emeli fel a hallgatóságot, majd a gyerekek által bemutatott márciusi események sorát Vaszi Levente zárja egy katonadallal. A megszokott séma helyett a végén nem egy kisgyermek, hanem a 84 esztendős kósteleki Tankó Ilona néni szavalja el a Szózatot és a Talpra magyart, amit hetvenöt éve tanult meg magyarul. Óriási taps és lelkesedés a jutalma, és még valami, amit akkor súg a fülembe, amikor bemutatkozom neki: „Itt élned s halnod kell”. Mert a csángó sorsban nincs megalkuvás: vagy maradsz, vagy elfutsz. Ilonka néni fiai a könnyebb boldogulást választották – rajtam keresztül üzeni nekik, hogy itt maradni nem kényszer, hanem döntés.
Közben Levente felesége, Noémi hív Kóstelekről, hogy a vetőmag még nem érkezett meg, kérdezi, elindult-e már az autó vagy sem. Az indulás még rendben volt, de a hívásomra közlik a munkatársak, hogy elakadtak a hóban. Erre Levente néz nagyot, és teszi fel az ilyenkor szokásos kérdést: hol? Hamar kiderül, hogy a GPS a vétkes, rossz útra vitte őket, de kis szervezés és komoly autótologatás után végül a segítség célba juttatja a pityókát és a magokat. Kalandos volt, de minden rendben, feladat megoldva, mondja Molnár Ferkó székely tömörséggel, mikor újra hazafelé vesszük magunk alá az utat. Este Udvarfalván a vacsoraasztalnál a HISZ munkatársaival és a helybéliekkel beszéljük meg a nap történéseit, mert élmény jutott bőven mindenkinek. 
A gyergyói rokkantkocsi adományozása, a gagyi vetőkrumpli felett érzett öröm, vagy annak a nagy szegénységből jött családnak a története, akik makacsul igyekeznek családként megállni a helyüket, holott nem volt előttük példa, hiszen árván nőttek fel – egyszóval ma is bebizonyosodott egy régi igazság: jobb adni, mint kapni. Kétszáz csomag vetőmag, egy tonna krumpli, egy rokkantkocsi, ruhák, cipők kerültek a helyükre, és ezzel talán a világ is egy kicsit jobb lett. 
(A cikk a Hetek hetilapban jelent meg.)